Summa summárum

Ez az utolsó bejegyzés amit ide szánok. Ha kicsit kusza, ne haragudjatok meg érte, nem egyszerre írtam ugyanis, hanem kb. egy hónap alatt.

Hogy miben változtam az elmúlt 8 hónap alatt?

Amikor kijöttem Genovába egy riadt kislány voltam.  Féltem, nagyon féltem attól, hogy milyen lesz egy olyan helyen élni, ahol nem beszélem a nyelvet, ahol nem értik, amit mondok. 8 hónappal ezelőtt úgy jöttem el otthonról, hogy otthon hagytam a családomat, a pasimat, a lakásomat, mindenemet. Úgy jöttem el, hogy nyaralni jövök, tanulni, fejlődni, és ha hazamegyek ott folytatom majd, ahol abbahagytam.
De aztán megváltoztak a dolgok. Én kezdtem el változni. Először  is, sokkal nyitottabb lettem a világra, az emberekre, a nyelvre. Elkezdtem érteni amiről körülöttem beszélnek, elkezdtem meghallani a dolgokat, és rálátni az eddigi életemre. Nagyon sok időm volt gondolkodni magamról, és arról, amit eddig elértem. Arról, ami otthon vár, hogy akarom-e én ezt így tovább, és rájöttem, hogy nem akarom. Sok tényező kellett hozzá, hogy ezt a döntést meghozzam, és fájdalmas volt.
Aztán hazamentem egy kicsit és azt láttam, hogy az MTT, amit én biztosan hittem olyan irányba indult el, ami nem biztos, hogy tetszik. Nem éreztem odavalónak magam, viszont rengeteg képmutatást és felszínességet láttam.  S fájt. Fájt elköszönni az addigi életemtől, a lakásomtól, és lemondani sok minden másról is. Kidobni mindent, ami eltört, elromlott. Úgy jöttem vissza, hogy nem vár otthon semmi és senki. Rettentően magányos voltam, annyira, amennyire még azt hiszem az életemben soha. A január-február azzal telt, hogy ezzel a magánnyal küzdöttem és közben erősödtem is. Aztán egy délután, mentem lefele a főtérre, és közben zenét hallgattam és ahogy szaladtam lefele rájöttem, hogy miért kell rendbe jönnöm. Azokért, akik otthon vannak és várnak rám. Nem mehettem haza összetörve, egynek és egésznek kellett lennem, ahhoz, hogy megvívjam a harcokat, amik otthon várnak, és segíthessek azoknak, akiknek szüksége van rám (rettentő önző okból, szeretem, ha akik nekem fontosak, őszintén tudnak mosolyogni).  Nem hittem el másoknak, hogy a honvágy ennyire fájdalmas lehet. Tényleg olyan, mint egy szakítás. Nekem ehhez hozzájött még a kilátástalanság is. Hogy nem tudtam mi lesz ha hazamegyek, hogy mihez kezdek majd. Aztán persze erre is lettek ötletek, szépen lassan. Ha nem találok állást, vagy nem lesz, aki szeressen otthon, akkor visszajövök az országba, de akkor célirányosan Rómába megyek.  Ehhez lesz szükségem a sikeres próbatételre. Mert otthon most próbatételek sora vár. Vissza kell illeszkednem egy olyan helyre, ahova néha úgy (most) érzem, soha nem is tartoztam igazán. Furcsa lesz és nehéz. De pont ezért kell úgy hazamennem, ahogy tervezem és azt hiszem jó úton haladok. De persze ez majd kiderül.
Erősebb lettem, nőtt az önbizalmam, meg merek szólalni idegen nyelven, oda merek menni az emberekhez segítségért, MEREK KÉRNI segítséget, és elismerem ha szükségem van rá.
Ebben a 8 hónapban derült ki számomra, ki vagyok én, mit akarok az élettől, kik az igazi barátaim, kik azok, akikre tényleg bármikor számíthatok, akik akkor is mellettem állnak, ha rosszat teszek és akkor is ha nagyon magam alatt vagyok, akiknek sírhatok, akik várnak haza. Tényleg várnak. Nem tudom hogyan fogom nekik meghálálni, vagy meg lehet-e egyáltalán valahogy hálálni azt, hogy segítettek túlélni, amikor azt hittem, haza fogok menni, ha nem változik semmi.
S persze a családom. Nagyon sokat köszönhetek nekik is, főleg a húgomnak.
Életem legjobb döntése volt kijönni, mert most már tudom ki vagyok, tudom mit akarok az élettől, tudom, hogy merre tartok, nem állok egy helyben, mint tavaly ilyenkor, nem érzem, hogy öreg lennék, mint tavaly ilyenkor és azt gondolom, hogy nincsen lehetetlen. Keményebb, szókimondóbb, őszintébb lettem, mint valaha, pedig mindig is őszintének tartottam magamat. Kevésbé érzem magam manipulálhatónak, legalábbis nagyon igyekszem rá figyelni. Érdekes módon a bizalmam is kevesebb lett az emberek felé, most már sokkal hosszabb időre van szükségem, hogy valakiben meg tudjak bízni, nem úgy, mint régen, amikor boldog-boldogtalant beengedtem a kastély udvarába. Megtanultam hallgatni, és meghallgatni másokat, és két botlás után megőrizni a titkokat is. Most már biztos vagyok benne, hogy tanítani szeretnék, ha nem is iskolában, de tanítani. Megbecsülök minden apróságot, amit az élet ad (eddig is így tettem) és fontosabb lett számomra a természet, mint a város. Erre a Torinói hétvége után jöttem rá.  Megtanultam újra mosolyogni és nevetni, kimondani, amit érzek és kérdezni, akkor is ha félek a választól. Elfogadni a nemleges választ, a visszautasítást. Azt hiszem itt nőttem fel igazán, mert persze, eddig is felnőttként éltem, de a lelkem most nőtt fel a koromhoz. Mégsem érzem magam öregnek. A helyemre kerültem magammal kapcsolatban. Megtanultam kihúzni magam, és a nőt látni, nem a lány, a kislányt, aki eddig voltam. Megtanultam, hogy a titkok néha hasznosak, néha borzasztó nagy terhek, hogy nem kell mindig mindenben részt vennem, ott lennem, de ha valamit elkezdek, azt rendesen, becsülettel csináljam végig. Még tanulom magam eladni, hogy legyen állásom, és újra kell tanulnom az otthoni dolgokat is.
Megpróbálok hazavinni, és megőrizni valamit abból, amit itt tapasztaltam, a jóból, mert a végére azért elromlottak a dolgok egy kicsit. (Például ezt most wordben írom, mert lejárt a netem…)
Sokkal tudatosabban fogok élni ezután, de kicsit kevésbé aggódósan, szigorúan.
Ha hazamegyek szeretném megmutatni, megtanítani azt az erőt, amit itt szereztem másoknak. Tudom, hogy van, akinek szüksége van rá.
Rettentően remélem, hogy nem kell visszajönnöm az országba, csak nyaralni. Sokat tanultam az olaszokról, és arról, hogy mennyire nehéz elfogadni ha egy embercsoport máshogy él, mások a szokásai. Nekik meg én vagyok rettentő furcsa, tudom.

Jó volt a 8 hónap, szinte egy tanév, jó volt, szerettem, és nem bántam meg semmit, hacsak az elmulasztott játékokat nem Ninoval, meg azt, hogy nem kerültem közelebb a családhoz, de erről már írtam, miért nem.

Továbbra is azt mondom, ha valaki nyelvet akar tanulni, és nem kap Erasmus ösztöndíjat a vágyott országba, kijön a gyerekekkel, és nyitott a világra, akkor az au-pair meló egy nagyon jó lehetőség erre.

Rájöttem, hogy még nem állok készen a családalapításra sem, mert előtte még világot kell látnom. Még mindig szeretném a 100 literes hátival a hátamon bejárni azokat a városokat, ahol még nem voltam, s ha lesz hozzá útitársam meg is teszem.


S, most lenne egy kérésem hozzátok. Ti, akik olvastatok, kommenteljetek már légyszi alulra valamit, hogy tudjam, hányan voltatok és kicsodák.:) És köszönöm nektek is, az ismeretleneknek is és a barátoknak is, hogy végig velem voltatok.

Pusszantás, innen a jó öreg Magyarországról!:)

Hazaút

Utolsó nap is elég sokáig egyedül voltam, aztán hazaért a család, és jött Tatiana is az orosz nő. Giorgo haláli volt, kérdezte, hogy nem volt-e kényelmetlen a matracom. Mondom hát most nem mindegy?:D Hát de mért nem szóltam. Ja.. Hát igazából elment.
Én ugye a nagyszobában aludtam, Nino közölte, hogy ma éjjel vele alszom. Mondtam, hogy persze. De mármint egy ágyban. Ja. Hát jó, felőlem gyere. És képzeljétek tényleg velem aludt. Előtte még mondta, hogy holnap ő is jön velem Magyarországra, és játszik a magyar gyerekekkel. Ezt persze elújságolta az összes, még ébren lévő családtagnak is. Mondtam neki, hogy te és anya? Hát anya is jön, meg apa is meg a lányok is. Ja mondom meg a nagyszülők, meg a kisautók meg teddy. Hihetetlen aranyos volt, ahogy ott szuszogott mellettem. Azért hajnali kettő körül átraktam a saját ágyába, mert nekem már alig volt hely, ahogy ő ott mocorgott. Aztán felébredt, mert szomjas volt, s amikor adtam neki inni, rám néz: Amúgy te ki vagy?:D (töksötét volt). De aludt tovább.
Reggel még aludtak a gyerekek, amikor eljöttem, úgyhogy csak a homlokukra kaptak puszit.
Írtam a család emlékkönyvébe is,szóval végül is pozitív kicsengése lett a dolognak.
A vonatút megint nagyon érdekesre sikerült, megint nem volt az a vagon, ami az enyém lett volna, így random helyre ültem le. Egy hapsi segített a cuccaimmal (összesen 37 kg volt a háti meg a bőrönd és a kisháti 7,5), úgyhogy én közöltem, hogy biztosss sehova innen.
A vonatról leszállva találkoztam Szandival, elvittük a csomagomat a csomagmegőrzőbe, utána sikeresen megtaláltuk Ildit is. Elindultunk a szakadó esőben a városba, mert hát nem mehet el az ember úgy Milánóból, hogy kicsit ne lássa. Ildi közben folyamatosan magyarázott a városról, amiről eszembe jutott életem egyik első olasz leckéje, ahol az olasz család fia (Giuseppe) felcsap cicaccricének (önkéntes idegenvezető) és állandóan Rómáról zagyvál valamit. Rettentő jó volt hallgatni, hogy mi mindent lehet tudni a városról, a Dómról a Scalaról (Mírrand ezúton is bocsi, én is csak levegőt tudtam onnan hozni neked). Aztán beültünk kávézni a nemtomhova (nem jegyeztem meg a nevét) ahol ittam fagyis kávét, ami naggyon finom volt és közben beszélgettünk, ami meg nagyon jó. Nézelődtünk, járkáltunk utána, elmentünk az erődhöz, ahol szökőkút van és bedobtam az összes 1-2 eurocentesemet, mert azokat beváltani sem lehet, aztán én metróval a centraleba, Ildi meg haza.
A centraleban keringtem egy ideig, mert nem találtam meg a csomagmegőrzőt, (béna vagyok, csak háromszor mentem el mellette), de aztán végól meglett. Megkaptam a cuccom, felszálltam egy buszra, ami Malpensába vitt, ahol is, zseniálisan ügyesen sikerült a rossz terminálnál leszállni, úgyhogy kérdezgetni kezdtem az embereket, hogy amúgy hogy lehet eljutni a wizzair pultig? Ja másik terminál. Aha és oda? Jaa busszal. Jó de melyikkel? Hát majd jön egy... Édes... közben majd megszakadtam a hátimtól meg a bőröndtől és csak arra vágytam, hogy leadhassam őket. Meg ahogy azt Pannika elképzeli... Kb.5-re értem a megfelelő helyre, és 8 körül nyílt meg a pult. Hogy én addig mitössze szenvedtem... Halál unalmas volt, annyira unalmas volt, hogy nagyon. Viszont, mivel fáradt voltam, nem volt energiám olvasni se, így csak énekelgettem ott magamban. Aztán rájöttem, hogy basszus le kéne mérni a táskákat, mert mi van, ha több, mint összesen 32 kg. És igen.. több volt. Először megettem mindent amit meg akartam (fél kg. banán), aztán kiszedtem a bőröndből a könyveket, át a kishátiba, így már "csak" 14 kg volt. Ó hurrá, még 5 kg-t kell valahogy eltüntetni. Úgyhogy elkezdtem öltözni. Szerintem a fél reptér azon szórakozott, ahogy a második pólót vettem magamra, a második pulcsit tekertem a derekam köré, de előtte még felvettem a második farmeromat is. Egyébként rettentő jó hangulat volt a reptéren, beszélgettem néhány emberrel, egy afrikai faszi nem akarta elhinni, hogy nem vagyok olasz... Mondtam neki, hogy hát pedig de... Aztán beültem a cuccaimmal a check pult elé, és rohadtul féltem, hogy mi van ha baj van a jegyemmel, mi van ha fizetnem kell. Közben láttam, ahogy más emberek is öltözködnek, meg pakolnak, próbálják megoldani a megodhatatlant, és nagyon röhögtem néha. Egy olasz fickó el is kezdte nekem mondani, hogy nem fogom tudni felvinni a hátimat, mondtam, hogy nincs az az isten! Persze nem volt semmi baj, közben az igen vidám társaság bohóckodott egy sort, hogy mi van már, mikor indulunk. Az ellenőrző kapunál, nagyon jót szórakoztak a biztonságiak, miután áthaladtam, közölték, hogy na most már levetkőzhetek.:D
Mindig találtam valakit, akivel beszélhettem egy kicsit, a gépen hazafele egy nyugdíjat német tanárral meg egy genovai technikussal ültem, előttünk meg egy pár hónapos babuci, aki a fel-és le szállásnál sírdogált.

Aztán anyu, Dodie, az öcsém és a Viktor nyakába ugrottam, hazaérve pedig a Szederébe..:)

Hát hazaértem.

Venerdi

A mai nap a nagy semmittevésről szólt. De tényleg SEMMIT nem csináltam. Eredetileg le akartam menni a kikötőbe, de esett az eső.Mondjuk ettől még holnap le fogok menni, a kerten keresztül. Azt hiszem.
Tegnap este nagyon furcsa volt egyedül lenni, konkrétan féltem a lakásban, így le se kapcsoltam a villanyt az előszobában. Sokszor felébredtem éjjel és baromságokat álmodtam.

Most már szinte folyamatosan az pörög a fejemben, hogy mit fogok csinálni hétfőtől.
Hétfőn reggel 8:30 után valamivel elindulok a pályaudvarra, felszállok a vonatra, elmegyek Milánóba. Ott elvileg találkozom emberekkel, meg lerakom a csomagomat a megőrzőben, és elmegyünk megnézni a Dómot meg a Scalat. Legalább ezt a kettőt lássam. Utána visszamegyek a csomagjaimért, felszállok egy malpensába vívő buszra, és kimegyek a reptérre. Amint lehet leadom a csomagjaimat és becsekkolok. Végül is tök mindegy hol várom a repcsit, a reptéren belül, vagy kívül. Este tízkor felszáll velem a gép, és éjfélre már remélem megölelgetettem anyukámat, meg azokat, akik kijönnek elém.

Hazaérünk, eszem valamit, alszom. Másnap felkelek, elmegyek pénzt váltani, befizetem a tábort, megveszem a sisakot, meg némi kaját az estére, aztán hazamegyünk anyuval, pancsolok egyet, és elindulok Thereonhoz, aztán bevárjuk Tündééket és felmegyünk tábortüzezni. Másnap jövök csak haza, gondolom hajnalban, utána elmegyek az albérlőkhöz, megbeszélem a megbeszélnivalókat, elhozom a bringám, találkozom a többiekkel. Másodikán találkozom még barátokkal, harmadikán szerepjáték, negyedikén kirándulás és leánybúcsú, ötödikén anyák napja, hatodikán orvos, kilencedikén elvileg filmnézés, de ez még nagyon talános, tizedikén találkozó barátokkal, tizenegyedikén nyelvvizsga, aztán esküvő, tizenkettedikén kirándulás, utána legközelebb 21-én van fix. progim a nyelvvizsga, és 26-án progi mogyival.

Közben állást is keresek, mint egy agyalágyult, és remélem május végére lesz is valami.:)

Szőke herceg, Krumplicska, Lucifer, Békapofa

Nem, nem az utolsó bejegyzés fog Ninoról szólni hanem ez. Az utolsó bejegyzés egészen másról fog majd szólni. Ha végig követtétek a blogomat, sok új dolgot nem fogok most leírni számotokra.

Mielőtt kijöttem, megmutatta nekem Ninot az anyukája skypeon. Rettentő aranyos kis kölyöknek találtam, és baromira féltem tőle, hogy mihez kezdek majd vele, hiszen alig beszélem a nyelvét. Amikor megérkeztem aludt. Az első közös sétánkon nem fogta meg a kezemet, sőt, elhúzódott tőlem. Reggelente, ha meglátott üvöltött, mint akit ölni visznek, azt hittem soha nem fog elfogadni.
Aztán egy este, amikor a karmelitáknál voltunk, hazafele elaludt a karomban. Na ekkor tudtam, hogy nyert ügyem van. Innentől a gyerek megbízik bennem.
Az első négy hónapban sokat foglalkoztunk egymással, játszottunk, beszélgettünk, énekelgettünk, tényleg sokat voltam vele.
Már nem sikított ha meglátott, hozzám bújt, bejött a szobámba, szívesen jött el velem bárhova. Örült, amikor hazaértem, és örült, amikor ő jött haza valahonnan.
Közben szobatiszta lett, sokkal szebben kezdett beszélni, átköltözött a nagyszobába aludni (korábban ugye a szüleivel aludt), jobban kinyílt neki a világ, és beköszöntött a hisztis dackorszak is.

Miután visszajöttem, újra meg kellett szoknunk egymást. Ezt nehezítette, hogy én nem voltam igazán jó passzban (végül is csak az egész eddigi életemet adtam fel, ameddig otthon voltam, és úgy jöttem vissza, hogy semmim sincsen abból, amiért addig dolgoztam), sokszor voltam vele türelmetlen, sokszor éreztem azt, hogy a terhemre van, közben beteg is lettem, tél is volt, ő is utálta, hogy folyton bent vagyunk a lakásban és én is. Valahogy nem volt jó. Persze valahol megtaláltuk a közös hangot újra, hiszen megint játszottunk, énekeltünk, hozzám jött be reggel, hogy csináljak neki tejecskét (vasárnap), és amikor bántották akkor is hozzám bújt oda. De valahogy érezhette, hogy nincsenek rendben a dolgok, mert távolságtartóbb volt ő is, én is. Meg is mondta nekem, a maga három éves gyerek nyelvén ezeket, és tudom, hogy igaza van. Amilyen jól indult az első négy hónap vele, annyira elromlott a végére. Mert most megint sikít, sőt már megpróbált ütni is (megint, pedig erről egyszer már leszokott!), és nem szeret velem jönni. Mondjuk ez csak az utóbbi 1-2 hétre igaz, gondolom tudja, hogy el fogok menni, én legalábbis már mondtam neki, szerintem a szülei is adagolják, már amennyire egy három évessel meg lehet értetni, hogy az a lány, aki 8 hónapig az élete része volt, mostantól nem lesz.

Nagyon sok szép pillanatot köszönhetek a kisfickónak, sok mindenre tanított meg, és sok mindent tanultam tőle, remélem ő is tanult valamit tőlem. Nem tudom mit, hiszen célirányosan nem tanítottam soha semmire. Ő döbbentett rá arra, hogy én még nem állnék készen a gyereknevelésre, nem volnék még képes 24/24-ben feladni magamat valaki másért. Még nem.

Helyes kis kölyök és remélem, hogy a következő aupair jobban bánik majd vele, mint én, vagy legalább ilyen jól. Tudom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem érte, amit ebben a helyzetben meg lehetett tenni, tudom, hogy nagyon fog hiányozni a mosolya, a visítása, a "latte caldo" reggelente, a pici vékony hangján, az ígéret, hogy de lassan megy a motorral (a motorral, amit utálok és sose visszük magunkkal, amióta akkorát esett vele, mint az ólajtó), amikor énekel, s amikor hozzám bújik vigaszért. Még a hisztije is hiányozni fog, amikor földhözvágja magát (ez a legújabb), és üvölt.

Szombatig egyedül...

Reggel mondta Isabelle, hogy lelépnek, szombaton jönnek. Oh jeah... A gond csak az, hogy igen csekély mennyiségű élelmiszert hagytak a lakásban, de szerencsére én tudok főzni, úgyhogy nem lesz gond belőle.:D
De azért nem örülök. Ezt tényleg tudhatták már előre, mért nem szóltak? Én mindig szóltam minden programomról jó előre:( Beírhatták volna a naptárba, ami a falon lóg,mint Elisa táborát, vagy mint én azt, hogy mikor megyek haza és mikor jön a családom.

Holnap elmászom a tengerpartra, így utoljára. Ma pihi volt, semmit se csináltam.

L'ultimo giornata (utolsó munkanap)

Reggel sikerült időben kikászálódnom az ágyból, zuhanyozni, és még pihizni, ameddig Nino visítva-üvöltve fel nem ébredt. Iszonyat szar érzés volt, hogy visít, ahogy meglát. Miután pisilt (oltári hiszti közepette), ivott, felöltözött (közben rajzfilmet néztünk) és játszottunk, elkezdett nyígni a testvérei után. Mondtam, hogy cica iskolában vannak, majd jönnek. De neki most kell. Akkor menjünk a nagyiékhoz apa kocsijával. Nem tudunk kicsim. Mindezeket persze sírva közölte ám. Egy élmény volt. Utána beálltunk az ablakba nézni az autókat, amikor is közölte, hogy Valentina, Elisa szép, Anya is szép. Mondom neki, hogy és én? Azt mondja erre: te nem vagy szép, mert kiabáltál velem. Oh tényleg. De már bocsánatot kértem (azért kiabáltam mert baromi éhes voltam és az istennek se akarta megérteni, hogy csak a bögrémért megyek ki, nem is kiabálás volt, inkább felemeltem a hangomat). Tényleg. Ha játszol velem szép leszel. Oh ezen ne múljon... Úgyhogy játszottunk, néztünk együtt mesét, aztán takarítottam kicsinykét, őfelsége meg segített. De azért elég hisztis délelőtt volt és nagyon fáradtnak és álmosnak éreztem magam utána. Annyira, hogy amint megjött Isabelle én elmentem aludni és két órát aludtam.
Rossz kedvűen keltem. Nem is igazán volt kedvem semmihez, aztán elindultunk Ninoval foccacciát venni, és gondoltam, akkor már megveszem magamnak a joghurtokat, mégis csak olcsóbb, mint a kenyér. így történt, hogy a boltba is bementünk és megvettem mindent, ami kell (legközelebb már csak Milánóban költök pénzt). Aztán még fagyiztunk is egy nagyot, pontosabban én fagyiztam, mert ő csak a fele fagyiját ette meg, így én kb.4 gombócnyi fagyit ehettem. Sétálgattunk, és hazafele mondtam Nino, hogy a hátizsákom akar lenni. Mivel nem tudtam pontosan, hogy mondják itt, hogy felveszlek a hátamra, ezért korábban mindig azt mondtam, hogy leszel-e a hátizsákom? S akkor felvettem a hátamra. Most az volt a bökkenő, hogy már volt a hátamon egy hátizsák, de kiitérdekel. Leültünk egy padnál, ő felmászott, és elindultunk. Elkezdtem dalolászni, mire mondta, hogy nem, most ő.. Aztán 5 perccel később aludt. Most is alszik.

S most leírom, amire két napja céloztam, hogy miért nem engedtem őket közelebb magamhoz.

Ha valaki látta a Mary Poppinst, a végén hangzik el egy párbeszéd, Poppins és a papagáj között, amiben Poppins elmondja, hogy már nincsen szüksége rá, elmegy, és hogy egy nevelőnőnek sosem szabad megszeretnie a gyerekeket, akikkel dolgozik.

Aki dolgozott már valaha hosszabb ideig gyerekekkel, az tudja, hogy ez baromi nehéz. Nem lehet  őket nem megszeretni, főleg, amikor még kicsikék, de valahol törekedni kell rá. Hiszen nem a mi gyerekeink, van nekik anyukájuk, apukájuk, mi csak átmenetiek vagyunk az életükben, akit jó esetben elfelejtenek egy év múlva. Biztos vagyok benne, hogy az óvalkos gyerekek (oké nekik nem voltak szüleik, ha jól tudom végül mind állami gondozásba került) közül egy sem emlékszik ránk, pedig nagyon szerettük őket. Igaz, nekik nem volt más.
De az au-pair munkánál a gyerekeknek sem jó, ha nagyon kötődni kezdenek hozzánk, hiszen mi elmegyünk, és ez fájdalom mind a két félnek. Ha még emlékeztek, amikor megjöttem, Nino nem fogadott el, és nagyon sokat sírt az előző au-pair miatt. Biztosan utánam is fog egy ideig, de remélem nem hagyok benne túlságosan mély nyomot. Hiszen én csak egy vagyok a sok közül, akikkel még találkozni fog az életében, és ahogy egyre nő majd megjegyez másokat.:)

Szóval ez az egyik oka annak, hogy nem engedtem közel magamhoz a családot, a gyerekeket. Nem bánom, mert nekem könnyebb lesz így, ez valahol önzőség de így van. A másik oka pedig az, hogy tudtam, hogy ez biztosan csak átmeneti állapot, hogy nem fogok tovább maradni, akkor sem ha jó lesz, hogy nem fogok Genovába költözni végleg, mert nem akarok.

Ettől még persze hiányozni fognak, és a következő négy nap posztjai erről fognak szólni, hiszen a munkaidőm lejár fél óra múlva, s négy napig semmi dolgom sincsen. Azt se tudom mit csinálok (elmegyek Nervibe, ha ilyen szép idő lesz, mint ma, elköltöm a buszjegyeimet).

Valentina

Ő a középső, a hús a hamburgerben, a krém a krémesben, (aki megmondja honnan vettem ezt, kap egy pirospontot).

Ő volt az első a családból, aki megölelt, akinek érdekes voltam. Amikor skypoltunk az anyjával, ő maradt a gépnél és nagyon büszkén mondta, hogy már hét éves. Ő a családban a jó kislány, a rendszerető, pontos, akivel nincsen baj, aki nyugodt, kiegyensúlyozott, aki nem kérdőjelez meg semmit. Nagyon ritkán látom sírni, és mindig mosolyog a szeme, meg az arca. Szerintem egyébként szép kislány, és szép nő lesz belőle. Ő lesz az, akinek semmit se kell tenni azért, hogy szeresség a fiúk, csak belenéznek a bogárszemeibe és levette őket a lábukról.
Nagyon szereti a testvéreit, ritkán kezdeményez veszekedést, és ritkán megy bele játszmákba. Ő a legbújósabb a családban, szerintem ha tehetné mindig megölelgetne valakit. De egyébként nagyon érzékeny kis lelke van, a múltkor sírt hazafele, mert hiányzott neki az anyja.
Szombatonként ő kel fel elsőnek a gyerekek közül (vagy Nino..) és mindig elmeséli mit álmodott éjjel, hazafele is mesélni szokott, hogy mit csináltak aznap (én csak megkérdezem, belőle meg ömleni kezd a szó), hihetetlen nyílt kislány, könnyen barátkozik, és olyan igazi gyerek, gyerek vágyakkal. Azt hiszem ő kérte el először a telefonomat játszani (ami most nem is tudom hol van, mert valaki mindig elkéri...). Ő kért először arra, hogy varrjak neki is babát (varrtam) és hihetetlen boldog volt vele. Pedig fele olyan szép nem lett, mint a varázsló, de nem is varrtam másfél hétig, csak négy napig.:)))
Viszont csinált neki ruhát, arcot, és néha látom, hogy vele alszik, ami megvallom őszintén baromi jó érzés.
Ő hívott Momót nézni is, mert egyszer említettem, hogy szeretem azt a könyvet. Amikor jöttünk haza az iskolából, mindig lemaradt hozzám, nem szaladt előre, mint a nővére, őt nem zavarta, hogy énekelek útközben, sőt beszállt, és ugrálva mentünk hittanra. Sokkal lassabban is beszél, mint a többiek a családból. Kicsit valahol  saját húgomra emlékeztet, ő volt ilyen brutálisan nyugodt gyerek. (Aztán mi lett belőle:DD)
Jah és rettentő segítőkész is. Meg szeret tanulni. Tanultam vele (matekoztunk is meg nyelvtanoztunk is) és viszonylag hamar rájött a megoldásokra, csak kicsit kellett magyarázni. Ha szakmai szóval jellemezném, átlagos tudású kislány.
Nagyon nagy szíve van, és könnyen bízik az emberekben. Legalábbis azokban, akikben láthatóan a szülei is. Egyszer mesélte Isabelle, hogy mindig volt aupairjük, amióta Vale az eszét tudja. Így azért annyira nem meglepő dolog ez.

Szeretném tudni az ő élete hogyan alakul majd, mikor lesz rendetlen (már mutatkoznak jelei), merre halad majd tovább. Mert egy ilyen típusú kicsi lányból, annyi minden lehet még.

Ha választhatnék diákot az osztályomba, őt szívesen választanám (mind a hármat).

Utolsó séta hazafelé

Ma sztrájkolnak a buszok, így gyalog jöttünk haza Elisával. Az a vicces, hogy Isabelle, Valentináért 10 perccel hamarabb indult, mint én Elisáért és mégis én értem oda hamarabb az iskolához. Pedig nem is mentem  gyorsan.
Hazafele Elisa végig a kezében lévő matricagyűjtő albumról mesélt nekem, hogy mire váltja majd be, meg milyen nehéz volt összeszedni a matricákat.

Furák ezek az utolsó dolgok. Kicsit olyan érzésem van, mint, amikor 8.-ból ballagtam. Amikor már alig volt valami az iskolából. Utolsó órák, elköszönések, és tudod, hogy az életed egy szakasza most tényleg lezárul és nincsen visszaút. Persze van, aki ezt csak az érettségi környékén éli meg (én szerencsés vagyok mert ballagtam kétszer is és az egyetemen is hasonló érzésem volt az államvizsga után). Amikor tudod, hogy nemsokára utoljára lépsz ki azon az ajtón, mint az iskola diákja.
Hát valahogy így érzek én most, hogy utoljára fogok kilépni jövőhét hétfőn az ajtón úgy, hogy én vagyok a család aupairje. Mint, amikor összepakoltam a suliban az asztalomat, elköszöntem a kollégáktól és kiléptem az ajtón.

Talán csak azok tudják megérteni milyen furcsa érzés ez, akik átéltek már hasonlót.

S most kimegyek és elhallgattatom valahogy a visító Ninot mert már fáj a fejem a visításától.

smontarmi (elszontyolodom)

Hát ma elszomorodtam...

Reggel felébredtem és miután Isabellék elmentem, lezuhanyoztam (és áldottam az eget, hogy Nino alszik),aztán elpakoltam a zoknijaimat meg a takarócskámat. Bezártam a bőröndöt és lemértem. Majdnem 18 kg. Hát egy élmény lesz vele meg a kb. hasonlóan dögnehéz nagyhátival meg elől a kishátival eljutni Milánóba. Igazi kaland!:))

De nem ezért szontyolodtam el. Az egyik oka az volt, hogy gyönyörű az idő és nem mehettünk ki, mert nincsen kulcsom.
A másik pedig az hogy....Nos már csak holnap dolgozom. Mármint holnap van az utolsó munkanapom. Holnap van utoljára az, hogy fel KELL kelnem dolgozni, hogy nem alhatok tovább (és nem valamelyik gyerek hangjára kelek), szóval holnap van az utolsó igazi munkanapom.
Meg persze vasárnap, mielőtt jön az ukrán csaj kitakarítom a szobámat és kipakolok belőle.
De ha hamarabb tudom, hogy így kvázi négy szabad napom van, hát máshogy foglalok jegyet, talán már korábban elmegyek Milánóba is.
S persze ezzel az is együtt jár, hogy fele fizetést kapok, ami azért szar, mert számítottam arra a pénzre, mondtam is Isabellenek, hogy én 80-al számoltam, de hát most mit lehet csinálni? Ez van... Csak szomorú vagyok tőle na. Ennyi. Meg ma érzékenyebb is vagyok, a fejem is fájogat, szóval nem jó nap ez a mai.

Még jó,hogy nem voltam vásárolni vasárnap.

De azért, azt a két dolgot, amit meg szeretnék venni, még megveszem. Viszont így nem tudok ajándékot venni a gyerekeknek sem. De csomagot mindenképp küldeni fogok nekik otthonról, mert van ötletem, hogy mit csináltatok meg, csak itt nem tudtam megoldani.
Azt találtam ki, hogy puzzleban előhívatom azt a képet, amin együtt vagyunk a családdal, vagy kinyomtatom és megcsinálom én (és szeretnék külön Ninoról is.)

Hát ez van.

L'ultimo lunedí (utolsó hétfő)

Reggel kivételesen sikerült felébrednem nyolckor, pedig egyig még Harry Potterrel voltam elfoglalva meg azzal, hogy Edevis tükrét sem így hívják olaszul:( Igazából zavarnak ezek az átnevezések (igen tudom a magyarban is vannak...) Gondoltam itt is úgy lesz a tükör neve, mint a magyarban, hogy az első szóból de nem.
Szóval reggel normálisan sikerült felkelni, kimentem a fürdőbe, emberré varázsoltam magam, majd visszaültem az ágyamba naplót írni, meg olvasni, mivel Nino még aludt. Giorgo elment vásárolni, szóval nyugi volt. Nino 10 körül kitotyogott a szobából, hogy Mama mamamamamamamaamaaamaammamamaaa. Jó fél óra volt mire teljesen felébredt és megnyugodott. Kirakóztunk meg dalolgattunk, aztán rá akartam adni a zoknit, na akkor kitört a hiszti. Próbáltam kicsit később, (sikerült is) na akkor is volt hiszti, az az igazi földhözcsapós. Aztán, amikor el akartam menni pisilni, újabb adag hiszti. Hát valami élmény úgy pisilni, hogy Nino az ajtó előtt visít. Az még nagyobb, amikor egy másik alkalommal bejön és ő is pisil:D
Az utolsó hisztinek akkor lett vége, amikor itt ült az ölemben és rajzolt a filctollaimmal (textilfilcek) mindenfélét és el is magyarázta nekem mi micsoda, lerajzolta a játékait, signor balena-t, teddyt (ő bau piccolo utódja), meg a ronda napot (az egész oldal fekete lett). Szóval jól elvoltunk azért. Utána rajzfilmet nézett én meg tettem a dolgom.

Elisa csinált eperlevet, amiből kaptam én is:))

S most megérkezett az orosz vendég csaj, aki a fürdőt fogja használni, meg megkapta a kulcsomat, és itt van Tea is, szóval teljesen szabad vagyok.:) Csak nem megyek sehova, mert ronda idő van kint.